Interjú Szeverényi Jánossal a Magyar Demokratában

Tizenkét gyermekes családba született Békéscsabán 1959-ben, tizenegyedik gyerekként. Édesapja fodrászmester volt, dédapja még a két háború között jómódú kisgazdának számított, Medgyesegyháza első bírája volt.

– Hogyan kerültek Békéscsabára?
– Az akkori gazdasági világválság idején, a harmincas években tönkrementek, ezért költöztek be a városba, apám ott lett iparosember. Ugyanakkor a Keresztyén Ifjúsági Egyesület helyi titkáraként úgynevezett laikus igehirdető volt. Ez akkoriban eléggé kiterjedt felekezetközi mozgalomnak számított, ma is működik. A szocializmus után újjászerveztük, és érdekes módon éppen én voltam a magyarországi szervezőtitkára 1990-ben. Ez ma a világ legnagyobb ifjúsági szervezete: száztíz országban több mint harmincmillió tagja van. Sokan nem tudják, hogy például Budapesten a Színművészeti Főiskola épülete eredetileg ennek az egyesületnek a székháza volt. Jelzi a mozgalom erejét, hogy az a hétemeletes épület családok adományaiból épült a főváros közepén a harmincas években. A mai Ódry Színpad volt az épület kápolnája.

– Volt kapcsolata ennek a mozgalomnak a két háború között a népi írók fémjelezte harmadikutas népfőiskolai mozgalommal?
– Természetesen volt, hiszen magát a népfőiskolát egy dán evangélikus lelkész találta ki. Sok fiatal lelkész járt ki Magyarországról Dániába, Finnországba tanulmányozni ezt a sikeres mintát. Éppen innen nem messze, Nagytarcsán szervezték meg az elsőt 1938-ban. De a KIE elsősorban nem társadalmi, politikai, hanem lelki mozgalomként értelmezte önmagát, és ma is az, hiszen mi úgy látjuk, hogy a személyiség középpontja a szív, annak kell megváltoznia. A belsőnek kell megváltoznia ahhoz, hogy minden más megváltozzon: a gondolkodásunk, a házasságunk, a munkához való viszony, a pénzhez való viszony, a gazdálkodás, a kulturális élet. Egyébként édesapám is, mint a KIE Békés megyei titkára, tanított az Orosházi Népfőiskolán. A kommunizmus időszakában az egyesületet betiltották, de házaknál kisebb csoportokban összejöttek beszélgetni, ilyen bibliaórákat vezetett édesapám, így ismerkedtek meg a szüleim.

– Mennyire nevelték önöket vallásosan? Azért is kérdezem, mert gondolom, az akkori vallásellenes korszellemmel egy tizenkét gyermekes családnak nem lehetett könnyű szembemenetelni.
– Az első szavak kimondásakor már imádkozni tanítottak minket, az első betűk olvasásakor mindegyikünk bibliát kapott a kezébe. Tisztességre, becsületre neveltek, és nagyon jól kellett tanulnunk, hogy a rendszer ne találjon rajtunk fogást. Rendkívül fontos volt azokban az időkben, hogy a szülők otthon mit tanítottak a gyereknek. Tudom, hogy ez sokszor nehéz, keserves helyzet, de nem kell elfogadnunk ma sem, hogy a korszellem sodorja a gyermekeinket, unokáinkat, hanem ellenanyagot kell adnunk, hogy belső védettségük legyen, különben lelkileg, szellemileg egy beteges, embertelen és istentelen korszellem nyomása alá kerülnek. Emlékszem, édesapám úgy magyarázta, hogy egyes tárgyakban – történelemben, biológiában – valótlan dolgokat is tanítanak, ezt tanuljam meg, de úgy, mintha fogat mosnék, utána öblíteni kell és kiköpni. Aztán, ahogy sok esetben lenni szokott az ilyen töményen vallásos nevelésű gyerekeknél, serdülő éveimben kissé a tékozló fiú történetét éltem meg, elrúgtam magamat Istentől, templomtól, a biblia tanításától, szerettem volna önállóan élni.
Fényképészipari tanulóként tizenöt évesen pályázatokat nyertem a képeimmel, és jó néhány kiállításom volt, tizenhét évesen már Varsóban voltak a képeim – a nővérem műtermében voltam tanuló. Emlékszem, irodalmi színpadra is jártam, szavalóversenyeken vettem részt. Apám ezeket nem jó szemmel nézte, úgy érezte, nem ez az én utam, nem világi vonalon kell nekem sikereket elérnem, más küldetésem van. Ez odáig ment, hogy hosszú időre meg is szakadt a kapcsolatom a szüleimmel. Albérletben laktam Békéscsabán, fényképezéssel
foglalkoztam, abból éltem.

– Hogyan talált vissza a hithez?
– Egy családi ház konyhájában tértem meg, mielőtt barátaimmal indultunk volna a templomba egy bibliai témát feldolgozó rockoratórium előadására. Akkoriban már eljárogattam velük, tetszettek ezek az előadások, amelyek egyébként teológiailag is helyesek voltak, nem úgy, mint a Jézus Krisztus Szupersztár. Karácsony előtti alkalom volt ez, néhányan összejöttünk abban a házban, ahol egy orosházi mérnök ember hirdette Isten igéjét. Nem akartak engem téríteni, biztos el is szaladtam volna, ha akarnak. Azt az élményt, amit ott átéltem, a Biblia szavaival tudnám megfogalmazni: „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által”. Ami két évtized alatt nem sikerült, azt Isten a másodperc tört része alatt elvégezte bennem. Átéltem, hogy Ő él, hogy valóság, és hogy elveszettek vagyunk nélküle. Ugyanakkor átéltem, hogy erős kézzel megragad, új életet ad, kegyelmet ad, békességet, és valóban egyszerre megváltozott az életem. Az albérletemben, ahol addig mindenféle munkatársi bulik voltak, kezdtem összegyűjteni a fiatalokat, imádkoztunk, énekeltünk, beszélgettünk; új élet kezdődött számomra. Ennek nem az volt a lényege, hogy nem mentem kocsmába attól kezdve, meg nem mentem diszkóba, hanem annyira betöltött ez a teljesen természetes új élet, hogy ezek maguktól kiszorultak az életemből. Az egyházzal szembeni korábbi ellenérzésem abból is fakadt, hogy láttam azt az erőtlen, visszafogott, nekem kicsit unalmas életét: sok idős ember ült a nagy békéscsabai templomban fekete ruhában, húzták az énekeket, nem volt túl vonzó, és úgy gondoltam, hogy akkor Isten ilyen unalmas, ilyen öreges jelenség. De Ő volt olyan kegyelmes, hogy utamba hozott olyan keresztyéneket, akiknek az életében valóság volt Isten országa. Tizenkilenc éves voltam, mikor egy reggel arra ébredtem az albérletemben, hogy Istentől kapom az elhívást, hogy menjek teológiára.

– A szocializmus minden eszközzel megpróbálta szétmállasztani az egyházakat, a rendszerváltás után pedig a legkülönbözőbb szekták kínáltak tévutakat, ugyanakkor az egyházak rendkívül kevés lehetőséggel a kezükben álltak az új helyzetben, és ma sem sokkal többel állnak egy nem sokkal jobb helyzetben. Mit tudtak, mit tudnak tenni?
– A diktatúra a maga eszközeivel meggyalázta és meggyötörte az egyházakat. A miénk elég kicsi, de ötven ügynök működött benne, és ebben az a félelmetes, hogy ezek a vezetőink voltak: teológiai tanárok, püspökök, esperesek. Épületeinek, intézményeinek java részétől is megfosztottak minden egyházat, mégsem az a legfontosabb, hogy ezeket visszaszerezzük, hanem a lelki építkezés, hiszen az egyház elsősorban tűz. Jó példa erre Kína, ahol naponta húsz-huszonötezer ember válik keresztyénné, óriási ébredés tapasztalható, olyan, mint az egyház korai időszakában. Amit említett, hogy nagyon sok szekta beáramlott annak idején nyugatról, keletről, ez valóban létező gond. Ugyanakkor úgy látom, hogy ma a legnagyobb veszély ez a szélsőliberális korszellem, amiben élünk, ez az általános élvhajhász, anyagelvű, az örök rendtől és a szeretet törvényétől elrugaszkodott gondolkodás, amit aztán a politika elég erősen fel is használ arra, hogy tömegeket süllyesszen betegesen gyermeki szintre, az agyukat átmossa, és gyakorlatilag fogyasztói és szavazói bábbá formálja őket. Azt látom legnagyobb veszélynek, hogy az élet kultúrája helyett a halál kultúráját éli meg népünk azáltal, hogy naponta százával magzatokat ölünk meg, hogy a politikai vezetés azon töri a fejét, hogyan tud sterilizációs törvényt alkotni, hogyan boríthatja föl a férfi-nő kapcsolatot, a család rendjét, és sorvaszthatja el a falu és a tanyavilág egészséges megtartó erejét. Ezt látom kétségbeejtőnek, ezen belül is a kereskedelmi televíziók szerepét, mert a leghatásosabb, leggátlástalanabb és legkárosabb az ő tevékenységük. Munkám miatt rendszeresen járom a határon túli területeket, és látom, hogy például Kárpátalján még a szovjet idők sem okoztak akkora károkat, mint azóta a Magyarországról sugárzott kereskedelmi adások romboló munkája.
A Magyar Evangélikus Rádiómisszió épületében beszélgetünk. A rádió is egy eszköz, egy lehetőség. Hetente félórányi vágott, kész műsort szerkesztünk, amit sok helyi kis rádiónak továbbítunk, de jó a kapcsolatunk az egri Szent István Katolikus Rádióval is, a budapesti Cigány Rádióval, a Civil Rádióval, és a Kossuthnak is adunk műsorokat. Ugyanakkor fájlalom, hogy az elmúlt csaknem húsz esztendőben az egyházak nem tudtak hatékonyabban összefogni; kellene egy közös rádió.

– Nemcsak rádióműsorokkal, hanem személyesen is hirdeti az igét, térít, járja az országot, de nem szolgál gyülekezetben. Pontosan mi a munkája?
– Már hat éve egyházunk evangelizációs és missziói lelkésze vagyok, járom a különböző gyülekezeteket, egy évben hatvan-hetven helyre jutok el. Más felekezetek meghívását is elfogadom, így szerte a Kárpát-medencében sok-sok közösséget megismerek. Tudomásom szerint Trianon legjobban az evangélikus egyházat vágta ketté, a határon túli területeken erősen csökkent a lélekszámunk, Erdélyben harminc-negyvenezer evangélikusról tudunk, ők önálló egyházat alkotnak, a felvidéki evangélikusok rosszabb helyzetben vannak, nekik nincs önálló egyházuk. Számos rendezvényt is szervezünk, ezen kívül feladatom, hogy erősítsem egyházunk különböző missziói ágait: a kórház- és börtönmissziót, a cigányok közötti szolgálatot, sőt van külön férfi és női águnk is.

Magyar Demokrata
Készítette: Boros Károly