Színjáték
Rovatunkban szívesen adunk helyt a gyülekezeti ifjúságok különleges eseményeiről szóló beszámolóknak. Ezúttal a békéscsabaiak vállalkozásáról olvashatunk: Szeverényi János három rövid darabját adták elő, feldolgozva egy-egy bibliai példázatot.
A színjáték talán legfontosabb része a játék. Ez a játék nagyon komoly dolog. Mégis, legnagyobb ereje a komolyság mellett a felszabadultság. A közös munka, elfoglaltság, szórakozás összekapcsol embereket, de ha ehhez adódik a játékosság kötetlensége – ami kicsit természete is az igazi alkotásnak – egyből jobb lesz a hangulat. Pedig milyen nehezen indult az előadás szervezése! Szeverényi János ötlete mérsékelt visszhangra talált. Nem könnyű kimozdítani az embereket még a jó felé sem. Volt, akinek az sem tetszett, hogy átírják a példázatokat a mai korba. Másoknak csak az nem tetszett, hogy így lettek átírva. Meg az előadás időpontja és formája is állandóan változott. Egyeztetni a próbaidőpontokat szintén nem kis feladat volt. Végül egy kis házi előadás lett. Az előadókat alig képviselték kevesebben, mint a nézőket. Az eredeti forma, a forgatókönyv közben megváltozott, alkalmazkodott a szereplőkhöz. Az ötletszerű rögtönzések is élőbbé tették.
A díszlet igen egyszerű volt: lepedő, pohár víz, fotelok, asztal stb., mégis érteni lehetett mi hol játszódik. A jelenetek először elhangzottak a Bibliából: gazdag s Lázár; az irgalmas samaritánus; a házasságtörő asszony. Az alaphelyzetek átírva: egy igen gazdag rózsadombi család és baráti köre szembesül egy koldussal; egy kártyaparti utáni verekedés áldozatát -aki fasisztoid szemléletű- egy cigány találja meg; irodai és más jelenetek középpontjában egy kereset kiegészítésként ősi foglalkozást űző nő, és megváltozása.
Egy mondatba sajnos nem fér bele a jelenetek derűje, élete, mondanivalója. A hangulatot javította, hogy ismertük egymást. Így nem volt olyan feszélyezett, mintha idegen közösségnek játszottuk volna.
A végén mindenki örült, azok is, akik nem nagy várakozással voltak. Úgy néz ki, lesz folytatása is, főleg, ha valaki kézbe veszi a dolgokat, és biztatja a többieket. Pedig nem sok minden kell, sem eszköz, sem pénz (már ami a játékot illeti. Kis lelkesedés kell, meg valamivel több munka. Akkor nagyobb közönség előtt is előadható lenne.
Az egyház keresi az új szolgálati formákat az új lehetőségekben. Az amatőr színjátszás nem új az egyházon belül sem. Nem ismerem a történetét, de tudom, hogy néhány helyen komoly hagyománya van.
Nem mint újdonságot kívántam bemutatni, hanem mint továbbra is figyelmet érdemlő formát, amivel el lehet érni sokakat és egységesebbé, élőbbé tenni a közösséget.
Szikora Mihály
Evangélikus Élet, 1990. augusztus 12.