Halálos konszenzus vagy hitvalló követés?

„És kijött a halott…” (Jn 11,44a)

A vitaanyag fontos kérdéseket vet fel, szükséges ezekről gondolkodni, beszélgetni.
Az egyház őrzi az örök és a történelmi értékeket, de minden korban meg kell hogy találja a kulturális kapcsolópontokat környezetével. „…e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai” (Lk 16,8b) – figyelmeztet Jézus.
Tanulni lehet, sőt kell a világtól (is) az adminisztrációt, a technika használatát, a munkaszervezést és minden mást, ami szolgálatunkat közvetíti, hatékonyabbá teheti; de ez alapvetően nem az egyház lényegéhez, küldetéséhez tartozó terület.
Az „élő kövek” és az „evangélikus megújulás” fogalmak számomra mást és többet jelentenek, mint ami a tanulmány nagy részében olvasható.
Egyházunknak elsősorban nem stratégiára van szüksége, hanem döntő módon megtérésre, lelki megújulásra. Nincs az a professzionális tervezés, világtól átvett módszer, ami az egyházon segíteni tudna az Istentől jövő újjáteremtés nélkül.

A vitaanyag spirituális hiányán egy szép preambulum sem segítene. Több kell.
Az új stratégiát át kell hogy itassa a megtérés evangéliuma, a régi, rossz, illetve lejárt dolgok, jelenségek megnevezése és a Jézus személyén, tanításán tájékozódó tervezés, látás.
A vitaanyag gyakran használja a spiritualitás kifejezést. Ennek csak abban az esetben van létjogosultsága, jelentősége, ha ez Isten Szentlelkének intenzív munkáját jelöli életünkben. Nem meditációra, elcsendesedésre van szükségünk csupán, hanem prófétai, újjáteremtő igére, csodára, amely a negyednapos hullát is kihozza a sírból.

A mai idők hasonlatosak a keresztyénség első évszázadaihoz. Eljött a hitvallás ideje.
Sok esetben rövid távon sem tart meg a pénz, az állami támogatás, épületek, szakmaiság, szervezés, kultúrprotestantizmus, hagyomány, egyebek.
Ami lebomlott az egyház életéről az elmúlt 150-200 évben, nagyrészt nem Istentől való volt. A konstantini korszak végérvényesen lejárt, annak legtöbb területével, vonatkozásával együtt. Érezhetően rendkívül keserves ezt felismernie az egyháznak. Nem is akarja, hiszen döntő és nagy változásokat igényelne, és az nem más, mint a megtérés, a metanoia (= a gondolkodás teljes megfordulása) Jézus személyéhez, tanításához, stílusához, módszereihez.
„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)

Erre azt szokták mondani, hogy a kor viszont mindig más, változik. Ezzel egyetértek, de a hangsúly mégiscsak Jézuson van, mert ő ma is él, az övéit vezeti, hozzá lehet alkalmazkodni, vagyis követni őt.
Az egyháznak fel kell ismernie Jézus Krisztus személyének, tanításának és művének specialitásait, lényegét:
– tisztán hirdeti az igét, ami törvény és evangélium;
– a megtérést és az Istennel való kapcsolatot helyezi a középpontba;
– megvalósítja Isten országát a földön;
– mozgásban van, elérhetővé teszi magát és az országot azok számára, akik maguktól erre  nem képesek, vagyis mindenki számára (a parancs is így szól a Mt 28,16–20-ban);
– az elhívottakat elküldi a pogányok felé;
– tanítványi csapatmunkában fejti ki tevékenységét;
– nem hajlandó teológiai és etikai megalkuvásra;
– viselkedése, szavai, öltözéke természetes, normális;
– az embert holisztikus valóságában közelíti és segíti (1Thessz 5,23);
– határozottan hirdeti a kárhozat és az üdvösség valóságát stb.

Ha valóban akarjuk az evangélikus megújulást, és élő kövek egyháza akarunk lenni, adott a megtérés tartalma is.
A megtérésnek két lényeges fázisa van: elfordulás a rossz, működésképtelen régitől és odafordulás Isten (új) útjára.
Az egyház lényege a misszió, nem pedig egyik tevékenysége a sok közül.
Például a diakónia és az oktatás is misszió. A célja mindennek, hogy az emberek üdvösségre jussanak. Evangélikus templomból, szeretetotthonból és gimnáziumból is lehet kárhozatba jutni. Missziót csak misszionárius képes végezni. A misszionárius Szentlélek által újjászületett és általa vezetett ember, akiben Krisztus él; benne az ő gondolatai, érzései és az ő cselekedetei vannak. Az egyház minden tevékenysége – lényege és célja szerint – evangelizálás és misszionálás. Amennyiben jövőt álmodunk egyházunknak, akkor spirituális, teológiai szempontból közelíthetjük csak meg a kérdést. Az egyház spirituális valóság.

A vitaanyag sokszor emlegeti a misszió kifejezést, de a kifejtésben legtöbbször eltér a misszió bibliai lényegétől. A legtöbb javaslatot, ötletet bármely világi szervezet is felvethetné. Például az ifjúsági munkáról szóló fejezet – már fájó módon – akár egy politikai párt ifjúsági tagozatának is lehetne a programszövege. Így lejáratjuk és elkoptatjuk a misszió lényegét.
A nyugati egyházak jelentős részének enerváltságát pontosan ez az egyoldalú világi szakmaiság okozta. Olyanoknak adtak felelősséget, akik nem voltak megújult életű keresztyének. Lehet, hogy hisznek Istenben, okos, jó szándékú emberek, de nem lángol a szívük Krisztusért és az emberekért, nem evangelizálnak, nem szánják oda testüket – és életüket – „égő és szent áldozatul” (Róm 12,1).
Felelős vezető az egyházban csak megtért ember lehet. Az ilyen megállapításokra sokan haragszanak. Leginkább azok, akik nem ismerik a megtérés tapasztalatát. Pedig ez olyan evidencia, mint az, hogy mélyvízbe csak az ugorjon, aki tud úszni, és szívműtétet lehetőleg szívsebész végezzen.

A megtérést mindenki maga tesztelheti saját életét vizsgálva. A megtért ember tudja, hogy megbocsáttattak a bűnei, megszabadult a „bűntől, haláltól, ördög hatalmától”, örök élete van, és követi a Bárányt, bárhová is megy, vagyis evangelizál, misszionál. Ez lett élete értelme, tartalma és célja.
Számtalan testület, bizottság munkájában részt vettem az elmúlt évtizedekben. Tapasztalatom szerint csak abból az elgondolásból, tervből, stratégiából lett valami, vagyis valósult meg legalább részletekben, amelyben ott volt az isteni vezetés, tűz, szentlelkes elkötelezettség.

Megjelent egy cikkem az Evangélikus Élet 2008. május 25-ei számában, amelynek Megtérsz vagy meghalsz volt a címe. A megújulás biblikus, jézusi feltételeiről írtam. Némelyeket felháborított és ellenreakcióra indított a cím és a tartalom. Sokan viszont örömüknek adtak kifejezést.
Ma is úgy gondolom – sőt egyre erősebb bennem ez a felismerés –, hogy itt életről-halálról van szó. Kétségtelen, hogy félreérthető a kegyelem egyházában a „megtérsz vagy meghalsz” kijelentés, de ez nem törvényeskedő fenyegetés, hanem isteni szeretetből fakadó féltés. Így nem mehet tovább, ha mint só, ízünket veszítjük, megtaposnak az emberek. Diagnózisra, terápiára van szükség, hogy legyen rehabilitáció az egyház számára!

Számtalanszor szólt Isten népének a figyelmeztetés: „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet…!” (5Móz 30,19) „Hagyjatok fel vétkeitekkel, amelyeket elkövettetek, és újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ez 18,31)
Különös volt, hogy cikkem megjelenése után egy héttel – miközben kőzápor hullt rám – egyházunk perikóparendszere szerint a kijelölt prédikációs ige Ezékiel könyvének 18. fejezete volt. Több száz evangélikus szószéken olvasták fel a felrázó üzenetet, amelynek esszenciája: megtérsz vagy meghalsz… Jézus a siloámi tragédia kapcsán így szólt: „…ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk 13,5)

Istent és az ő ügyét nem kell féltenünk. A helyi egyházat viszont van miért felrázni, józanítani, erősíteni, hiszen a leépülés, fáradtság, lelki paráznaság, a világ gyűlölete egyre erősebben érezteti hatását közösségünkben.
Szeretett testvérek! Krisztus egyházában nem lehet mindennek teret engedni, nem lehet mindennek és mindenkinek egyszerre igaza. A nyugati egyházak jelentős részének és a mi egyházunknak is az a legnagyobb gyengesége, amit a vitaanyag sajnálatosan így fogalmaz meg: „A különböző teológiai felfogások ne egymással összecsapva, hanem egymást megértve és erősítve keressék a konszenzust a vitás kérdésekben. A többség által elfogadott és támogatott döntéseket pedig (további kritizálás helyett) vállalni kell, és következetesen megvalósítani.”

Ez a megközelítés nem biblikus, nem krisztusi, tehát nem az egyház javát és jövőjét szolgálja. Ez nem Jézus, hanem a korszellem hangja, ami az egyházat fellazítja és romlásba segíti. Mózes, Illés, Jeremiás, Jézus, Pál, Luther, Bonhoeffer is így vélekedett és cselekedett? Hol lennénk már azóta? A többség igazat adott nekik?! Valóban az volt a céljuk, hogy koruk teológiai felfogásainak, irányzatainak szintézisét hozzák létre? Ilyen gondolkodással megrontjuk és paráznává tesszük az egyházat, Krisztus mennyasszonyát.
A mai napon, amikor írom e sorokat, az Útmutató igéi ezek: „Ne állj a rosszat akaró többség mellé.” (2Móz 23,2) „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával (megtérés), hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2)

Az új amerikai elnök, Barack Obama az ismert lelkészt, Rick Warrent kérte fel beiktató, áldó imára. Köztudott, hogy a gyülekezet- és egyházépítő baptista pásztor a homoszexualitás kérdésében a bibliai tanítást képviseli. A másik oldal felzúdulása miatt az elnök felkérte a homoszexualitását vállaló anglikán püspököt, Gene V. Robinsont, hogy egy másik helyszínen és szertartáson ő is imádkozzon. Ez az a kovász, amitől őrizkedni kell, ez nem más, mint kiegyezés, összemosás, halálos konszenzus. A Nyugat romlása és hanyatlása ebben a szellemi viselkedésben is felismerhető.
Az amerikai anglikán egyházban is így kezdődött, ahogy a vitaanyag tanácsolja: a különböző teológiai felfogások béküljenek ki, jussanak konszenzusra, a többség döntsön, a kisebbség ne kritizáljon, sőt segítse a döntések megvalósulását is. Ha az rossz, akkor is? Ez nem jézusi út.

Megtérsz vagy meghalsz című írásomban tíz pontban soroltam fel a megújuló egyházak karakterjegyeit. Tételeimet bővebben is kifejtettem hetilapunkban. Egyik püspökünk írásomra is reagálva hangsúlyozta, hogy szükség van beszélgetésre ezekről a kérdésekről. A cikksorozatra hivatalos helyről nem érkezett reagálás.
Egyházunk megújulási törekvéseihez a jelen időben a fenti gondolatokkal és az említett tanulmánnyal járulok hozzá; de még inkább a megfogalmazott megújulási program megvalósításával.

CREDO Evangélikus Műhely – 2009. különszám