8. A gyülekezeti házat vagy templomot újszövetségi szellemben építik vagy alakítják át sokrétű közösségi életre alkalmas, világos, tiszta, barátságos helyiséggé.

Hol lakik Isten?

Írásom egy sorozat része, megértését segíti az előző cikkek ismerete.
A jeruzsálemi templom Titus császár általi lerombolása óta (Kr. u. 70) – bibliai értelemben – nincs más templom, csak Jézus Krisztus teste, az élő hitű Krisztus-követő emberek családja, az egyház. Ez az „épület” lényegét tekintve lelki (ige, ima, követés), nem pedig anyagi (kő, habarcs, kultikus tárgyak). Ezt a bibliai igazságot mindenkor ajánlatos tudatosítani, mert az ember hajlamos a legegyszerűbb és legszentebb dolgokból is istenpótlékot, bálványt formálni.

Jézus világosan beszélt a templom értelméről, céljáról és jövőjéről. Amikor meglátta a templomot, illetve a benne tevékenykedő gyülekezetet, megsiratta őket, mert a közösség tagjai nem ismerték fel a „meglátogatás idejét”. A templomot nem rendeltetésének megfelelően használták. Jeruzsálem, az egyházközpont próféta- és igegyilkossá lett. Vezetői a templomot búvóhelyül használták, elrejtőztek Isten és a megtérés elől, mint a zsákmányon osztozó rablók (lásd Mt 21,1–17).
A templomtisztítás megrázó eseménye után Jézus naponta megjelent az épületben. Bemutatta, hogyan lehet mégis „imádság háza” az annak készült hely; ugyanakkor megprófétálta a leromboltatás tragédiáját. Végül a templom gazdájának fiát a főpap udvarában arcul ütötték, majd kidobták ebből az épületből is, mint korábban falujának zsinagógájából.

Jézus golgotai áldozatával fölöslegessé vált a templomban folyó kultusz. Azóta nincs szükség Isten kiengesztelésére, mert a Bárány áldozata végleg megnyitotta minden ember számára – a kettészakadt kárpit által – a szabad utat Istenhez, a kegyelem trónjához, a Szent jelenlétébe. Ezért az emberi szívnek kell templommá lennie, amelyben Isten lakik, szól, fedd, irányít, tanácsol, erőt ad, vigasztal. „A Magasságos (…) nem emberkéz alkotásaiban lakik…” „Miféle házat építhetnél nekem…?” – mondja az Úr(ApCsel 7,48.49). „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen (értsd: Garizim), nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát.” „…eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát…” (Jn 4,21.23)
Minden hely szent, ahová őt befogadják. „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra…” (ApCsel 2,17) Az ígéret nem épületekről, hanem a személyes találkozásról szól: „…ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Nem is engedte Isten megépíteni újra a jeruzsálemi templomot.

Az Újszövetség népe nem kőépületekben, „Isten házában”, félfogadási időben találkozik egy-egy órácskára az Örökkévalóval, hanem szívében hordozza a Szentet. Az evangélium szelleme szerint az épület csupán a tagok összegyülekezésének, találkozásának a helye. Az ige és a szentségek által Isten ilyenkor is beléphet az ember életébe, akárcsak a Tisza-parton, egy börtönben vagy egy nyári konyhában…
Az őskereszténység az üldözések ellenére is dinamikus volt és gyarapodó. Templomai nem voltak; házaknál, természetben, később katakombákban találkoztak évszázadokon (!) át.
A konstantini fordulat államvallássá tette az új hitet. Hatalmas lendülettel indult a bazilikák építése, a római basilica forensis, a nagy tömegeket befogadó világi csarnokok mintájára. (A templom [templum] kifejezést a pogány isteneknek szentelt épületekre használták.) A császár kifejezett parancsára az épülő új templomoknak, bazilikáknak felül kellett múlniuk a császári Róma pompás épületeit. Sikerült, de feltehetjük a kérdést: egyezik ez Jézus lelkületével?

Ebből a korszakból sok épület maradt ránk – különböző színvonalon, értékben, állapotban. Mély benyomást tett rám az, amit Assisiben láttam. Ferenc egyszerű, szép templomocskájára az utókor triumfáló egyháza ráépítette hatalmas, gazdag bazilikáját. Ezüstből készült, kivilágított tartóban meg lehet tekinteni a szelíd testvér szakadozott darócruháját. Vajon mit tenne Jézus és Francesco ezzel a sok ezüsttel, arannyal?
Itt két egyházfelfogás, két teológia áll szemben egymással. A jézusi, egyszerű, másokat hordozó, a világért szenvedő közösség (theologia crucis – a kereszt teológiája) a dicsőségért, gazdagságért élő és remegő farizeusi formátummal, vállalkozással (theologia gloriae – a dicsőség teológiája) szemben: „A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek!” (Ez 34,3)
Építészeti, kulturális szempontból lenyűgöző épületeket alkotott az egyház. Magam is sok ilyet láttam, gyönyörködtem bennük.
Teológiai alapon viszont gondom van templomaink egy részével, és ahogy korábban is jeleztem, az evangéliumi szellemmel, lelkiséggel nem mindig harmonizáló liturgiánkkal és megjelenésünkkel. Épületeink a jeruzsálemi templom szakadozottságát mintázzák: előtér (korábban az érdeklődő pogányoknak), hajó – a gyülekezet helye – és a „közvetítő és áldozó papság” számára elválasztott szentély. Ez nem felel meg az Újszövetség szellemének.
Szép és értékes épületeink mellett találhatunk sötét, kényelmetlen, hideg, gondozatlan, giccses berendezésű templomokat is. Új templomaink között is akadnak olyanok, amelyeknek alig vannak ablakai.

Néhány évvel ezelőtt Angliában egy mérnök megmutatta nekem az általa tervezett, illetve újraalakított, különböző felekezetek birtokában lévő templomokat, gyülekezeti épületegyütteseket. Új templomai világosak, szépek, praktikusak, a közösségi összetartozást, családiasságot sugározzák.
Általában nincsenek bennük rögzített padok, helyettük padlószőnyegen elhelyezett székeket használnak. A gyülekezet tagjai nemcsak frizurákat látnak hátulról, hanem egymást is, a másikban élő Krisztust. (Egyik új és építészetileg csodás templomunkban nyolc méter magasan lévő Krisztus-szoborra irányítja a tervező a szemeket. A padok hátlapjai olyan magasak, hogy alig lehet látni az oltárteret. Ez is egy szemlélet, de Jézus nem felettünk lebeg, hanem bennünk él.)
A korábban épült templomokhoz szervesen kapcsolódó, a mai gyülekezeti életnek megfelelő közösségi helyiségeket alakított ki az angol tervező.

Mindenütt megtalálhatóak a többfunkciójú termek. Kis átrendezéssel a legkülönbözőbb programok bonyolíthatóak le bennük, mint például istentisztelet, bibliaóra, értekezlet, szeretetvendégség, istentisztelet utáni közösségépítő kávézás, esküvői vacsora, játékos foglalkozás gyermekeknek és fiataloknak. A helyiséghez konyha és vizesblokk kapcsolódik. Az ilyen terem padlózata könnyen tisztítható, és könnyűszerkezetes berendezése könnyen mozgatható, átrendezhető.
A nagy dómokban több helyen látni nívósan kialakított, gyermekfoglalkozásra alkalmassá tett részeket. Ahol csak lehet, bevezetik a fűtést, megfelelő világítást alakítanak ki, és székeket helyeznek el.
Most következő javaslataim egy része talán nem minden egyházközségünkben kivitelezhető, és azt sem gondolom, hogy mindenki el tudja fogadni őket, de megfontolásra ajánlom.
Templomaink tisztán tartása és részleges átalakítása nem csak anyagi kérdés.
Ma már elengedhetetlen, hogy az érdeklődők szépen elkészített információs táblán elolvashassák a legfontosabb adatokat: felekezet, alkalmak időpontjai, a lelkész és a felügyelő elérhetősége… Legyen mindenhol iratterjesztés (esetleg kölcsönző és ingyenesen elvehető kiadványok is), rendszeresen frissített faliújság, az alkalmakon használható énekeskönyv és Biblia.
Ahol csak megoldható, be kell vezetni a fűtést, átalakítani a világítást, a padok helyett igényes, erős székeket elhelyezni, szőnyegpadlót teríteni. Ahol a padok „mozdíthatatlanok”, helyezzünk el rajtuk ízléses ülőpárnákat.
Az oltár és a szószék lehet, hogy kultúrkincs, de kinézetük több helyen nem felel meg a fenti bibliai elveknek. A lelkész néhol meglepően érdekes díszletek közül, távolról beszél a sok esetben kicsi nyájnak. Készíttessünk ambót (felolvasópult), ahonnan prédikálhatunk, de mások is imádkozhatnak, igét olvashatnak, megszólalhatnak.
Nem indokolható a lelkész oltártérben való „liturgikus forgása”; készíttessünk a berendezéssel harmonizáló asztalt, legyen a lelkész szemben a gyülekezettel, így jobban kifejezzük a közösséget! Művirág, műgyertya, gondozatlan asztal- és oltárkép, „inkvizíciós hatású” térdeplő és pad, igénytelen tárgyak ma már ne terheljék szolgálatunkat!

Végezetül figyeljünk Augustinusra: „Testvéreim, Isten egyháza mi magunk vagyunk. Ebben a világban épülünk, és a világ végén fogunk felszenteltetni. Az építés fáradsággal jár, a felszentelés viszont ujjongó örömet hoz. Tehát: szívetekben az apostolok tanításából vessetek alapot, alázatból készítsétek a padlózatot, imádsággal és igaz beszéddel emeljétek falakká az üdvös tanítást, az Istenről szóló tanúságtétel legyen világító lámpás, oszlopként hordozzátok a betegeket, s mint a tető, oltalmazzátok a szegényeket, hogy mindörökre felszentelt templom lehessetek az ő bennetek lakása által.”

Evangélikus Élet, 2008. augusztus 31.