9. Az épület- és intézményközpontú gondolkodást felváltja a missziócentrikusság. Fenntarthatatlan épületektől megszabadulnak, legyen az akár templom, és a felszabadult anyagi eszközöket a belmisszióra költik.
10. Célul tűzik ki a gyülekezet anyagi önállóságát, és határozott lépéseket tesznek ennek érdekében.
„Növeli, ki elfedi a bajt” – „Téríts magadhoz, Uram…”
Korszakváltásban élünk. Ilyenkor különösen is érzékelhető a mulandóság és a maradandóság feszültsége. Ami nem Istentől van, az előbb vagy utóbb véget ér. Az európai kereszténység tér- és hatásvesztését emlegetik, pedig csupán az bomlik most le, ami nem Istentől való.
Az államegyház megszűnésével a népegyházi modell átalakulásra szorul. Vakok vagyunk, ha ezt nem látjuk. „Növeli, ki elfedi a bajt.” (Illyés Gyula) Egyházunknak paradigmaváltásra, bibliai nyelven megtérésre van szüksége. Tehetetlenségünk miatt már így is visszafordíthatatlannak látszó folyamatok indultak el egyes területeken.
Ebben az érzékeny helyzetben isteni vezetésre, mennyei látásra és körültekintő bölcsességre van szükségünk. Többszörösen is összetett ez a kérdéskör, nem lehet sablonokban gondolkodni. Ez a cikkecske csak szándékokat, irányokat vázolhat fel.
Nyilvánvaló, hogy a múlt struktúrája, gazdasági modellje és épületei a mai helyzettel nincsenek szinkronban, ezért hosszú távon egy részük működésképtelen és fenntarthatatlan. Az állami „hitéleti támogatás” nélkül az országos egyház és gyülekezeteink jelentős része nehéz helyzetbe kerülne. Határozott lépéseket kell tennünk az újszövetségi mintához való visszatérés érdekében. Előző cikkeimben is ezt kíséreltem meg.
Az első három évszázad gyülekezetei önellátóak voltak, mint ahogy a mai ébredésekben születő közösségek ezrei is. Ez a működőképes biblikus megoldás. Ehhez szükség van arra, amit korábbi tételeimben kifejtettem: a vezetők megtérésben élése, missziói elkötelezettség, munkatársak bevonása, evangéliumi lelkészképzés, kulturális kapcsolópontok megtalálása és így tovább.
Templomaink jelentős része nincs kihasználva, ugyanakkor erőn felül próbáljuk rendben tartani őket. Komoly döntést kell hoznunk: épület- vagy miszsziócentrikus, anyagi vagy lélekközpontú lesz a jövőben a gondolkodásunk? Erre a területre is vonatkozik a jövő alternatívája: megtérsz vagy meghalsz. Sajnos több közösségünk életében már bekövetkezett a leépülés, az összezsugorodás.
Tízmilliókért rendbe hozatjuk templomainkat, épületeinket. Hitünk, történelmünk és elődeink megbecsülése, de a kulturális értékmegőrzés is ezt diktálja.
Nézzük meg a kérdés másik oldalát is! Különböző okok miatt megfogyatkozott gyülekezetek parókiái állnak üresen, templomaikba csupán néhányan térnek be. Külső támogatással, mesterségesen tartunk fenn működésképtelen helyzeteket.
A falakra költött tíz- és százmilliók töredékéből belmissziói bibliaiskolát működtethetnénk, és a benne végzett, missziós lelkületű gyülekezeti munkatársak sorát lehetne kiküldeni az üres parókiákba, gondozatlan gyülekezeteinkbe. (Van már erre is egy példa egyházunkban.) A kiterjedt önkéntesi szolgálat mellett főállású vagy tiszteletdíjas kerületi, egyházmegyei gyermek- és ifjúsági munkásokat, evangélizáló ének- és zenekarokat, látogató- és családsegítő szolgálatot végzőket lehetne beállítani a sorba.
Tudatosan felépített, más egyházakban is gyakorolt újraélesztési kísérletet kell alkalmazni. Ki kell mozdulni abból az ördögi körből, hogy egy lelkész egyedül próbál sok apró közösséget gondozni.
A fentiek alapján néhány épületünktől meg kell majd válni. Erre is volt és van példa; de ennél sokkal fontosabb a misszionárius lelkészek és munkatársak képzése, egyházunk lelki megújulása.
Meglévő templomainkat is át lehet alakítani közösségi életre alkalmasabb terekké: fűthető terem, vizesblokk, könyvtár, játszórész, foglalkoztató. Külföldön láttam: a templom leválasztott előterében, a gyülekezet által működtetett étteremben önkéntesek főztek, kiszolgáltak, beszélgettek, lelkigondoztak. Ez egyszerre testi, lelki, szellemi program, vagyis jézusi modell. Nem kell félni tőle. Lehet, hogy egy-két testvérünk megütközik rajta, de elérünk olyanokat, akiket eddig nem tudtunk.
Gyülekezeteink anyagi önállósága érdekében is van mit tennünk. Nem kezdhetjük azzal az átalakítást, hogy hangsúlyozzuk a tized fizetésének szükségességét. Már csak azért sem, mert néhány testvérünktől nem pénzt kell kierőltetnünk, hanem éppen támogatnunk kellene őket.
Ezen a területen is feltétel a lelki megújulás. Ahol élő igét hirdetnek, a gyülekezet biblikusan működik, ott a legtöbb esetben meglesz az anyagi következmény is. Csodák sorát éljük át ilyenkor. Az éhes, sovány, gondozatlan kecskét hiába fejjük…
Amikor az országos egyesületi ifjúsági munkához helyiségekre volt szükségünk, egy számomra ismeretlen néni több évre felajánlotta nagy budai lakását. A felajánláskor nem tudta, hogy éppen azokban a napokban imádkoztunk megoldásért.
Nagy gyülekezetben erőnket meghaladó műszaki felújításokra készültünk, de a kassza üres volt. Ima és elszánás után névtelen adakozó küldött azokban a napokban külföldről egymillió forintot, ami elindította a folyamatot.
Egyik gyülekezetünk néhány éve önállósult csupán, de bevételének tizedét (!) más erőtlen közösség felkarolására használja. Nem azért, mert sok pénzük van, hanem azért, mert a hitük így vezeti őket.
Egyes presbitériumokban arról folyik a vita, hogy éves szinten két- vagy háromezer forint legyen az egyházfenntartói járulék… Ez a hitetlenség és az érdektelenség skandaluma.
Ha a magát evangélikusnak valló háromszázezer testvérünk csupán éves jövedelmének egy (!) százalékát adná, nem kellene kuncsorognunk az államtól „hitéleti” támogatásért. Az egyházellenes politikai erők aktivitásával is számolnunk kell. Ittzés János püspök gyakorlati javaslatának (Híd magazin, 2005/4.) komolyan vétele sokat segítene ezen a területen.
Nem lehet idegen a gyülekezeti élettől a tisztességes gazdálkodás sem.
A lelkészek helyzete sem egyszerű és egyértelmű. A „kapálni nem bírok, koldulni szégyellek” (Lk 16,3b) helyzetében élnek, sokan egzisztenciális kiszolgáltatottságban. Jelentős részüknek az állása csak a kívülről érkező kiegészítő jövedelmek és segélyek által tartható fenn.
Több nyugati országban (például az USA-ban, Angliában) a helyi gyülekezetek önfenntartóak. Ha egy közösség nem tudja elérni ezt, megszűnik. Kegyetlennek tűnik első blikkre, de ez a biblikus, vagyis természetes és normális. Ugyanis ez is sarkallja a közösséget az eleven és hatékony lelki életre.
Az áldást, a gyarapodást nem lehet kierőszakolni manipulatív eszközökkel. Ez a kísértése ennek a modellnek. De egyértelmű, hogy csak a jó, ihletett lelkészi és egyházközségi munka az, ami vonzó és eredményes. Azok a tagok maradnak meg az ilyen gyülekezetekben, akik hitre jutnak, és aktívan bekapcsolódnak a szolgálatba. Ehhez pedig elkötelezettségre van szükség.
* * *
Örülök, hogy a lap hasábjain lehetőséget kaptam gondolataim kifejtésére. Írhattam volna még más kérdésekről is, és főleg bővebben. Cikksorozatom kibővített változatát más anyagokkal kiegészítve, egy angliai tanulmánnyal együtt a közeljövőben füzet formájában is kiadjuk.
Isten irgalmazzon nekünk, adjon megtérést, megújulást, törje meg az átkot életünkben, töltsön be jelenlétével!
Végezetül néhány gondolat Jeremiás siralmaiból:
„Szemem könnybe borult, bensőm háborog, a földre roskadtam népem leányának romlása miatt…” (2,11)
„Prófétáid hiábavaló látomásokkal ámítottak téged! Nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak sorsodon.” (2,14) „
Szívük az Úrhoz kiáltott Sion leányának várfala miatt.” (2,18a)
„Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén!” (2,19a)
„Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” (3,22a)
„Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (3,33) „Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk…” (5,21a)