Dávid: az ÚR szíve szerint való ember, a magasra emelt férfi (1Sám 13,14; 2Sám 23,1)
Életrajz röviden
Dávid (= szeretett, kedvelt) Izrael legnagyobb és legkedveltebb királya.
Életéről a Sámuel, Királyok és a Krónikák könyveiben olvashatunk. Hetvenhárom zsoltárt jelölnek nevével.
A betlehemi Isai legkisebb fiaként Kr.e.1040-ben született.
Apja juhait őrizte, Sámuel királlyá kente Saul uralkodása alatt.
A depressziós uralkodó maga mellett tartotta a hárfázni is tudó fiatalembert.
Egy parittyakővel megölte a filiszteusok erős emberét, Góliátot.
Bensőséges barátság kötötte össze Jonatánnal, Saul fiával.
Saul féltékenységből többször meg akarta ölni, emiatt üldözött hajléktalan, bujdosó harcos lett. Kétszer is alkalma nyílt Saul megölésére.
Arra kényszerült, hogy a filiszteusokhoz meneküljön Gátba, majd Adullám barlangjába. Mivel ellenségei nem bíztak benne, őrültnek tetette magát előttük.
Később többen csatlakoztak hozzá, összesen négyszázan; Saul elkeseredetten üldözte.
Saul halála után, Kr.e. 1010-ben Júda törzse Hebronban királlyá választotta.
Hét évvel később valamennyi törzs uralkodójának ismerte el.
A filiszteusok fölött aratott győzelme után elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzeusoktól, és a várost Izrael lelki-szellemi központjává tette azzal, hogy a frigyládát odavitette; megszervezte az istentiszteletet, a papok és léviták szolgálatát.
Minden oldalon kiterjesztette az ország határait.
Megtervezte a templom építését, amit az Úr neki nem engedett kivitelezni, mert sok vér tapadt kezéhez.
Népszámlálással kivívta Isten haragját és büntetését.
Nehézségei támadtak saját családjában: Támár leányát másik gyermeke, Ammon meggyalázta. Absolon fia fellázadt ellene és meghalt menekülés közben. Fia halála nagyon megviselte.
A kor szokása szerint jó néhány felesége és gyermeke volt.
Súlyosan vétkezett Betsabéval, egy vezérének, Uriásnak feleségével. A férjet aljas módon megölette. A kapcsolatban fogant gyermek később meghalt.
Nátán prófétán keresztül is vezette Isten.
Harca végig tartott a filiszteusokkal.
Salamont rendelte utódjául.
Negyven évi uralkodás után, hetven évesen halt meg.
Jézus őse és előképe.
Dávid elhívása, felkenetése – 1Sám 16,1–13.
Sámuelt Isten így indítja Dávid felkenésére: Meddig bánkódsz még Saul miatt, hiszen én elvetettem, és nem marad Izrael királya? Töltsd meg olajjal a szarudat és indulj!
Saul megbukott, visszaélt az elhívással, nem tudott idejében megtérni, engedetlen maradt. Isten a rossz folyamatok közben már a jövőt építi. Nem várja meg Saul halálát; embere, Sámuel által felkeni a kamasz birkapásztort, a sokadik gyerkőcöt királlyá.
Istennek mindig van látása elgondolása életünket illetően. A kérdés, hogy vannak-e közöttünk hallók, látók (=nabi), akik veszik az adást, értik és közvetítik Isten aktuális akaratát, vezetését?
Sámuel saját életét is kockára teszi ezzel a képtelenségnek tűnő cselekedetével.
Dávid pásztorkodik. Nem mindig a hivatalos szolgákat használja az Úr.
Az új, a kicsiny kezdetet a hivatalosak megvetik.
Jaj annak, aki felkent istenszolgájaként, küldője és az övéi ellen hadakozik!
Isten azt mondja Sámuelnek, ne bánkódj, hanem indulj, cselekedj!
Töltsd meg szarudat olajjal! Az olaj a Szentlélek jelképe is.
Van-e olajunk? És ha van, az nem többszörösen használt, kisütött, lestrapált zavaros sütőolaj? Mi, maiak kérjünk, vegyünk friss mennyei olajat, kenetet, az Úr jelenlétét!
Istennek a mai egyházzal is van terve. A hivatalosak sok esetben süketek és vakok, de Isten ad ma is erőt, igét, üzenetet. Lehet, hogy egy lenézett falusi, tanulatlan laikus által. Azt választja ki Isten, akire senki sem gondol (1Kor 1,27), a kicsit, a távolit, a „szemetet”.
Dávid ebben is előképe a mi Urunknak. Isten az egyház és a világ megváltóját egy falusi szűz által küldi el. Jézus iparosként nő fel, de a Lélek, a kenet rajta volt. Jézus személyének és szolgálatának lényege és ereje abban volt, hogy a lehető legegyszerűbben élt, beszélt, cselekedett, de a világ alkotójának Lelke, Szelleme rajta és benne volt.
Dávid és Góliát – 1Sám 17
„Mert ki ez a körülmetéletlen filiszteus,hogy gyalázni meri az élő Isten seregét?” (1Sám 17,26) – kérdezi a harci táborba érkező Dávid, hallva Góliát őrjöngését.
Isten gyermekei érzékenyek. Érzékelik a valóságot és nem félnek az ellenségtől. Fáj nekik, ha gyalázzák az Urat és övéit. Ezt a szenzibilitást a bennük lakozó és működő Lélek adja. Isten féltőn szerető Lelke ez.
Az ifjú Dávid csak azt tudja, hogy ami történik, annak nem szabadna így lennie.
Góliát jelképezi Istennek és az ő népének mindenkori ellenségeit. A leírás szerint három méter magas és hatvan kiló a felszerelése. Ő a félelmetes, érzéketlen erőember, a korabeli terminátor, a gátlástalan nagypofa, akitől fél Izrael népe; elfutnak előle, tűrik gyalázkodását.
Ezek a Nérók, VI. Sándorok, Haynauk, Szulejmánok, Leninek, Hitlerek, Sztálinok, Rákosik. De mondhatjuk azt is, hogy a mai arctalan gazemberek, förtelmes sátánfajzatok, akik a háttérből mozgatják életellenes programjaikat: háborúkat, olajlobbit, a pornó, a horror- és drogipart, az ember és szervkereskedelmet, akiknek semmi sem drága, akik elzárt, őrzött szigeteiken, birtokaikon bújnak el és zabálják a kaviárt.
Ők azok, akik kiiktathatónak gondolják Istent és követőit ebből a világból.
Dávid ügyes fickó volt. Leterítette az oroszlánt is, de tudta, hogy Góliátot nem a testi erő, nem a csel és nem a parittyakő győzi le. Ezek csak eszközök.
Dávidot az Úr vezette, ő tanácsolta, ő indította fel bensejében.
Azt végkép tudja, hogy a Góliátokat, a gonoszt nem az ő eszközeikkel lehet legyőzni. Ezért nem veszi fel a harci páncélt. Nem tud ő abban harcolni, de még járni sem (39. vers). A gyűlöletet gyűlölettel, a technikai, anyagi arzenált ugyanazzal nem győzheti le az egyház. Pedig ez ma is nagy kísértésünk.
„Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened, aki te kicsúfoltál… És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izraelben. És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr.” (45–47. versek)
Testvérek, a mi szabadítónk, Jézus, Ő harcol értünk, és a mi harcunk nem test és vér ellen van.
A harcot senki sem spórolhatja meg.
Bunyan azért írta meg a Szent háború című könyvét, mert felismerte, hogy itt a földön a csend csak a konformizmus csendje lehet. Az egyháznak harcolnia kell, nem vonulhat el, nem lapulhat, nem lehet néma eb, nem hagyhatja el a rábízottakat, a kicsinyeket hűtlen béresként.
Jézus jajt kiáltott azokra, akikről minden ember jót mond, mert ők mindenkinek tetszeni akarnak; akiknek hajlik a gerincük, már ha van.
Az egyház csak kereszt alakú lehet a földön – hallottuk. Kívülről megtöretve, de rendkívüli isteni erőt hordozva magában.
Így állt szembe egymással a megkötözött Jézus a világ legnagyobb hatalmának képviselőjével, Pilátussal. És Róma legyőzetett. A mindenkori erkölcstelen, libertinista, istenkedő Rómák összeomlanak.
Kolbe atya legyőzte Hitlert, amikor belépett az éhségbunkerbe.
Hallelúja, győzött a Bárány!
Dávid és Saul –1Sám 16–31
Mindketten vallásosak, elhívottak, kiválasztottak, felkentek; mindketten esendőek, vétkeznek. Miben áll a különbség? A hozzáállásban, a motivációban, az Úrral való kapcsolatban.
Saul élete, szolgálata, bukása nagy figyelmeztetés minden felelősséget kapott és hordozó hívőnek. Az egyéni érdek, hatalomvágy, az én mindent megtehetek gőgje pusztulásba visz. Szívszorítóan szánalmas a nagy király aktivitása: kívülről még Izraelért él, munkálkodik, harcol, de áldás nincs rajta. Nem kellene ezen nekünk is elgondolkodnunk, maiaknak?
Dávid is tudott nagy lókötő lenni, de forrón szerette az Urat, képes volt bűneit meglátni, belátni és megbánni.
„Saultól eltávozott az Úr Lelke.” 1Sám 16,14
Lehet ezek szerint lelketlenül szolgálni, fenntartani a szervezetet, leterhelni, bénítani az Úr által adott lehetőségeket. Az Úr Dáviddal volt. Az áldás egyetlen oka, háttere, esélye ez.
Saul élete középpontjában ő maga volt, ezért mozdíthatatlanná vált, megkeményedett.
Dávid elismerte Istent élete urának, ezért volt képes a lendületre, mozgásra, változásra, megújulásra. Ezért lett áldottá.
Saul nyugtalan, fél, ezért lesz kegyetlenné. Mivel eltávozott tőle az Úr Lelke, ezért rabja lesz saját érzelmeinek, akaratának, értelmének. Egyik pillanatban rajongva fiának nevezi Dávidot, másik pillanatban lándzsát dob felé, meg akarja ölni. (Egyik pillanatban meghatódva úrvacsorázunk, másik pillanatban leterít a harag, gyűlölet, szenvedély.) Bűn bűnt követ életében; eljut a halálos vétkekig is: kiirtatja az Úr papjait Nóbban és a város lakosait is (heródesi indulat), szellemidézést kér az endori spiritisztától, majd egy reménytelen csatában öngyilkos lesz.
Dávid folyamatosan menekülni kényszerül, szabadcsapatot szervez, kisebb csatákat vív Izrael ellenségeivel, nem öli meg a védtelen Sault, mert bukott állapotában is tiszteli benne a felkentett.
Itt említsük meg Jonatánt, a király fiát, aki közvetíteni próbál apja és barátja között. Életét is kockára teszi Dávidért, pedig ő lehetne a későbbi uralkodó.
Hosszú évek telnek el így. Isten így készíti fel Dávidot a szolgálatra.
Átéli a kiszolgáltatottságot. Éveken keresztül gyakoroltatja vele az Úr a felelős szolgálatot, az Istenre hagyatkozást.
Megismeri a pirospozsgás dalos, Góliát legyőzője a könnyeket, az éhezést, az egyedüllétet.
Ezt láthatjuk sokak életében, szolgálatában. Csak néhány név: Mózes, Jeremiás, Péter, Pál, a 20. századból Kolbe atya, Bonhoeffer, Ordass, Luther Martin King, Dosztojevszkij, Pilinszky, Balczó és kitágítva a kört pl. a föld alatti egyház ma Kínában és sok más országban. Bizonyos vagyok abban, hogy Istennek az egész világ életét befolyásoló szándéka, akarata van a kínai keresztyénséggel is, akik ma még nagy forrásban és szenvedésben vannak.
Ha megismered a könnyeket, közelről a padlót, a bűn erejét, szíved förtelmességét, tudd meg, Isten iskolájában vagy, hogy használható eszközzé tegyen. Megpróbál, kipróbál, megedz, hogy alkalmas szolgája, munkatársa legyél.
Dávid siratóéneket mond Saul felett. Ezek az Isten könnyei is.
Dávid és Betsabé – 2Sám 11–12
Különös kegyelem az, hogy a Szentírásba bekerültek Isten embereinek ezek a mocskos ügyei is. A hívők szeretnek hárítani, mellébeszélni, elfojtani. Könnyen hasadásos állapotba kerülnek, ha nem néznek szembe azzal a ténnyel, amit József Attila így fogalmazott meg: Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja a szívem. Testvér, az enyém is és a tiéd is. Egyházunk mai erőtlenségének okai is elsősorban itt keresendők: hárítunk, hazudunk, mismásolunk, relativizálunk múltbeli és jelenbeli bűnöket. Az ördögnek ez a leghatásosabb fegyvere, hiszen akikre a gyógyítás és szabadítás szolgálata bízatott, maguk is rabok és betegek.
„Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” – imádkozza a király (Zsolt 51,7). Az ember egyénileg és közösségileg is kiszakadt a teljességből, esetlen és esendő lett; bűnben fogantunk, vagyis Isten nélküli állapotban. Itt nem a szexualitás, a nemiség elítéléséről van szó, hanem egész létünk bűntől való meghatározottságáról, átitatottságáról.
Ha nincs helyes dianózis, esélyünk sincs a terápiára és a rehabilitációra.
Dávid, Isten gyermeke volt, akit, ahogy kifejtettük, hosszú időn át készített fel Ura a felelős munkára.
Hogy történhetett meg mindez vele mégis? Az ember titokzatos lény, a maga összetett valóságában. Egyedül a Teremtő ismer igazán minket.
Néhány szempontra mégis figyelnünk lehet Dávid esetében.
A király hatalma csúcsán van, szinte mindent megszerzett, megszervezett, felépített, működik az egyház, az ország. Az állandó hadsereg harcolja aktuális harcait. Dávid, aki eddig mindig elől járt a küzdelemben, most otthon marad (11,1). A szentíró érzékelteti ennek ellentmondásosságát.
Napját királyi módon tölti. Talán hatodik feleségével töltött éjszaka után, illatos fürdőt vesz, egy profi specialista finom masszást ad neki, datolyát, dinnyét eszeget, kecskesajtot és báránysültet fogyaszt, kortyolgat az enyhe borból, amely hordozza a nyári nap erejét, sugarát. Estefelé kisétál a palota tetejére, a mézes tejtől és a kert illatától bódult állapotban és meglátja a fürdőző Betsabét. És itt álljunk meg egy pillanatra a hölgynél.
Hadd utaljak az ő felelősségére is, a mindenkori Betsabék felelősségére, ugyanis mindig csak Dáviddal vitetjük el a balhét. Egy egészséges, normális ember intim ügyeinek végzésekor általában körülnéz, és csak akkor vetkőzik le, ha biztonságban tudja magát. Nem az SZTK folyósólyán vetkőzünk alsó nadrágra… Már feltételezni sem merem, hogy Betsabé észrevette a királyt és annak tudatában pancsolt tovább.
Ismerjük a történetet, Dávid magához vitette és vele hált. Talán ennyi lett volna az egész, ha az asszony nem fogan meg. És ekkor eldől a dominórendszer. Egyik bűn a másikat kergeti, generálja. Hazudozás, ravasz cselek, indirekt gyilkosság. Megdöbbentő, hogy az igazságos, tisztaszívű Dávid milyen mélyre süllyed. Akit nem tudott legyőzni Góliát, most leteríti egy nő. Aki nem volt hajlandó megölni az őt üldöző Sault, most aljas módon megöleti egyik legjobb emberét. A szöveg érzékelteti a bűn erejét, szövevényességét: kezdődik a túlzott megelégedettséggel, elbizakodottsággal, folytatódik a paráznasággal egészen a gyilkosságig.
Hazahívatja Úriást, a férjet, akit leitat, hogy feküdjön le feleségével. Őt is bele akarja sodorni a vétekbe, hiszen a törvény szerint a háború alatt nem lehettek együtt a katonák felségükkel. Vele viteti el a Jóáb fővezérnek írt levelet, amely gyakorlatilag a halálos ítéletét tartalmazza. Mintha megoldódnának a dolgok. Úriás kiiktatva, Betsabét feleségül veszi és megszületik a baba. „De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” (11,27) – olvassuk az Írásban. Isten nem hagyja megbolondult gyermekét magára a bűnben. Elküldi Nátán prófétát és általa az aktuális igét, üzenetet. Ismerjük a bárányos példázatot. Nátán a Lélek által azt és úgy mondja, amit kell és amire Dávidnak szüksége van. „Te vagy az az ember!” (12,7) – zúdul az ítélet Dávidra. A király érzi, hogy mekkora a tét: megkeményedés vagy megtérés. Az utóbbi mellett dönt: „Vétkeztem az Úr ellen!” (12,13)
Megrázó a próféta válasza: „Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az Úr ellenségeinek a gyalázkodásra, azért meg kell halnia a fiadnak, aki született neked.” (12,14)
Dávid ezután összetörik, küzd, sír, zokog, böjtöl, gyötri magát, de a szerelem ártatlan gyümölcse, a kisbaba meghal.
Tanítson mindannyiunkat ez a történet a bűn erejéről, az ember természetéről, a Lélekkel való beteljesedés szükségességéről és arról, hogy Isten különös szeretete miatt van ugyan bűnbocsánat, de bűneinknek következményeit hordanunk kell és ezzel másokat is megterhelünk. Sűrűn imádkozzuk az 51. zsoltárt Lélek által!
Dávid és Jeruzsálem – 2 Sám 6
Dávid álma az Isten volt. Szerelmes volt a Forrásba, a Teremtőbe, az Életbe. Tudta, mindenkinek őreá van szüksége. Ezért nem volt nagyobb vágya annál, minthogy Isten vele és népével lakozzon, éljen. Ezért alapította meg a szent várost, ezért vitette oda a frigyládát és ezért akart templomot is építeni. Dávid tudta, amit később templomépítő fia, Salamon fogalmazott meg templomszentelő imájában, hogy Istent az egek egei sem fogadhatják be, nemhogy egy kézzel épített ház. Minden akadály ellenére mégis vágyott az Úr közelségére, jelenlétére saját és népe életében. A szövetség ládája Isten jelenlétét jelentette.
Sok harc, küzdelem után az uralkodó megszervezi a láda elhelyezését Jeruzsálemben, a béke városában. Mint pap-király intézkedik a programról, a liturgiáról, énekekről, zenészekről; új sátrat építtet, új szekeret készíttet a ládának. Nagy ünnepre vágyik. Harmincezer fiatallal megy a láda fogadására és kíséretére. Ő és a nép szent táncot jár az Úr előtt (5. vers), és akkor megszakad az új liturgia szerinti alkalom. Megbotlanak az ökrök. Mert az ökrök könnyen botlanak. Mert nincs minden a kezünkben, nem engedi meg Isten még az övéinek sem, hogy kisajátítsák, bezárják ládába, templomba, liturgiába, teológiai rendszerekbe. Ő Isten!
Uzzá – nyílván jó szándékkal – a láda után kap, hogy az le ne essen a szekérről. Uzzát leteríti Isten szentségének ereje, a nagy liturgus király megdöbben és leállítja az istentiszteletet. Nem meri folytatni. „Akkor félni kezdett Dávid az Úrtól.” (9. vers) „A mi Istenünk emésztő tűz.” – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben. Egy ideig hagyja, hogy előadjuk a mi liturgiánkat, prédikációinkat, erkölcsi locsogásainkat, azt hisszük, hogy azt csinálhatunk a hit lehetőségével, az egyházi alkalmakkal, a lelkészképzéssel, a gyülekezetekkel, amit akarunk, aztán egyszer csak fellobban a szentség lángja. Vegyük ezt halálosan komolyan!
Dávid nem meri magával vinni Isten ládáját, ezért a gáti Óbéd-Edom házában helyezi és várja a híreket (11. vers). Élnek vagy halnak a testvérek? Miután a kísérlet jól végződött, a család nemhogy kimúlt volna, hanem áldást nyertek, megjelenik a bátor és hívő király három hónap elteltével, hogy újrakezdjék a bevonulást.
Az Írás feljegyzi, hogy hat lépés után biztonságból megálltak és Dávid bikát és borjút áldozott az Úrnak.
Miután senkinek semmi baja nem lett, elindította a szent menetet. Így olvassuk: „Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt… örömrivalgással és kürtzengéssel.” (14.,15. versek) Talán akkor született egyik éneke: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,11)
Megemlíti az Írás még a király egyik feleségének Míkálnak, Saul lányának viselkedését, aki kigúnyolja, féleszűnek mondja férjét viselkedése miatt. Ez mindig velejárója a nagy eseményeknek. Az Urat szerelemmel szeretők mindig is bolondok, részegek, szektásak lesznek a félszívűek szemében.
Dávid tánca és öröme eszünkbe juttatja a tékozló fiú hazaérkezésekor szervezett örömünnepet. Az apa lakomát szerez és zenélnek, táncolnak.
Ebbe az örök tavaszba, mennyei táncba kapunk mi is meghívót a pogányokkal, zsidókkal, cigányokkal, románokkal, szerbekkel, szlovákokkal együtt.
Az Isten hív, mert az új Jeruzsálem neve, amely a mennyből száll alá (Jel 21,10): az Úr van ott. A meghívást nem e földi lét utánra kapjuk, hanem Isten azt akarja, hogy lényünk ma legyen az ő városa (Zsolt 46,5), a nagy király városa (Zsolt 48,3), a szent város, Isten nevének hajléka, lakóhelye, amelynek lámpása a Bárány (Jel 21,23).
Isten küldötteinek nagy vágya, hogy mindenki megérkezzen: „… sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában.” (Mt 8,11)
„A pogányoknak is megadta az Isten a megtérést az életre.” (mai ige: Csel 11,18) „Megdobogtattad szívemet, húgom, menyasszonyom, megdobogtattad szemed egy pillantásával… Mennyivel jobb szerelmed a bornál... Bezárt kert az én húgom, menyasszonyom, bekerített forrás, lepecsételt kút. Paradicsomkert nőtt rajtad.. .Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fujj rá kertemre, áradjon illata!… Egyetek, igyatok, barátaim, részegedjetek meg a szerelemtől!” (mai ige: Énekek 4,9–5,1)
Úgy legyen!
Megjelent az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület „Isten megpróbált emberei” c. bibliatanulmány-kötetében – Bp., 2007.